My island Pico

Emlékeztek a Tuvalu, az álomsziget c. film főhősére, Antonra, aki egy régi fürdőben dolgozik, és minden vágya, hogy eljusson álmai szigetére - a szeretett nővel, Évával karöltve, természetesen?

Úgy gondolom, mindenkinek az életében eljön a pillanat, a ráeszmélés, mikor elege lesz a megszokott rutinból, besokall a környezet által diktált pressziótól, mikor romantikus ideákat szövöget és elvágyódik egy távoli helyre, az ismeretlenbe, ahol mélyeket lélegez és kívánja, hogy megtalálja azt, amit keres, önnön magában. Az, hogy ezek az álmok, vágyak valóra válnak-e, csupán rajtunk, saját akaratunkon és merészségünkön áll vagy bukik (ahh ez olyan coelhos=).

A szigeten sokan vagyunk elvágyódók, akik azért jöttek ide, hogy megleljék azt, ihletet merítsenek, fejlődjenek, feltöltődjenek.

"Hiszem, hogy néha el kell menni a sivatagba, és egyedül kell lenni. Néha a lélek és a test erre vágyik. Pihenésre. Cselekvés helyett álmokra." Írja Sophie Fonatel, a francia Elle szerkesztője a The New York Times-ban, aki önként vállalt cölibátusában teljesedett ki, találta meg azt.

A sivatag is bizonyára nagyszerű hely elvágyódás tekintetében, ugyan én eddig még nem találkoztam olyannal, akinek minden álma volna eljutni a homokos dűnék közé. Olyannal viszont igen, aki egy távoli szigetről fantáziál.

Például a lengyel Margarida, aki Tristan da Cunha-ra kívánkozik, ami a legelszigeteltebb lakott település, 2816 km-re Dél-Afrikától és 3360 km-re Dél-Amerikától, és csak tengeri úton közelíthető meg. Vagy a német Annette, aki fél éven keresztül pingvineket tanulmányozott az amúgy lakatlan Crozet-szigeteken, ahol csupán egy kutatóbázis létezik és évente kétszer jár arra hajó.

Valóban, jól sejtettétek, elvonulás szempontjából én magam is sziget-párti vagyok. Idén a legelérhetőbb vágyódásos sziget - Pico után természetesen - a távolabbi szomszéd, São Jorge, a barna sziget, ahogy Raul Brandão fogalmaz az As Ilhas Desconhecidas-ban. Tavaly nyáron már jártam erre, egy fél napot eltöltve, akkor kevésbé fogott meg. Ezért is vártam már nagyon a mostani utat, hogy újra és más szemmel lássam a São Jorge-ot, több időt szánva rá, hiszen mennyire megszépíti az utazó állomását a tény, ha szerelmével együtt megy felfedezni, nem igaz? Meg persze az előzőleg végzett privát nem reprezentatív közvélemény kutatásból kiderült, nagyon sok megkérdezettnek ez a kedvenc szigete - Pico után természetesen, ahh.

Hát lássuk. Mennyit tudtam São Jorge-ról előzetesen? Azt, hogy a Lourais, a kedvenc sajtom meg a kedvenc tonhal konzerv, a Santa Catarina innen származik, és hogy remek kekszeket készítenek, mint például az erősen fűszeres, édesköményes-fahéjas espécies. Ennyi. A semminél azért mégis több.

Picoról São Jorge csupán tengeri úton közelíthető meg (távolabbról amúgy meg repülővel), megy egy komp reggel, jön vissza egy este. Szimplának tűnik a két sziget közti 18 és fél km megtétele hajóval, sajnos nekem mégsem sikerült zökkenőmentesen az út, hisz odafele a hatalmas hullámoknak köszönhetően a sovány reggelim végül az óceánban landolt. Sebaj, így legalább jó ok mutatkozott arra, hogy földet érés után ropogós csokis croissant-t és friss narancslevet vegyek magamhoz a Velas kikötőjéhez legközelebb eső és egyben kb. egyetlen pastelariában. Mert aki erre téved, őszintén, ne számoljon azzal, hogy egymás hegyén-hátán talál mindenféle kiszolgáló egységeket, éttermeket, kávézókat ésatöbbit. A sziget legnagyobb városkájának egyetlen, 100 m hosszú sétálóutcájában csak a legszükségesebbet találjuk meg, van néhány butik, fodrász, papírbolt, pékség. Az utcácska - amely nevét a szigeten született, Európa-szerte híres zeneszerző-zongorista Francisco Lacerda-ról kapta - megjelenése nagyon is kedves. A helyi szokás szerint az utca kövei mindenféle motívumot ábrázolva lettek lerakva, a templomnál kezdődik és egy csecse kis kertben, a Jardim da Repúblicába-ban végződik, ahol kanárikban és más madarakban is gyönyörködhetünk.

A rövidke városnézés és "Kata összeszedi magát" után behuppantunk a frissen átvett Fordunkba - érdemes mindenképp előre lefoglalni az autót a kölcsönzőnél, mert előfordulhat hogy hoppon marad a mindent látni akaró turista, és így megfelelő tömegközlekedés híján csak a stoppolásban és a rendkívül segítőkész helyiekben bízhat - és a sziget észak-nyugati vége felé vettük az irányt.

Picohoz képest tényleg teljesen más ez a sziget: São Jorge színei valóban a barnához, mintsem a fekete, kemény vonalas, bazaltkövek uralta Picoéhoz állnak közelebb, a flóra és fauna lágyabb, finomabb, visszafogottabb. Forma tekintetében is egyedülálló, hosszához képest (56 km) rendkívül keskeny (8 km), és végig hegyes. Ezek a hegygerincek élesen csapódnak be az óceánba, lábuknál pedig az úgynevezett fajãk alakultak ki, amelyek a sziget fő attrakciójának számítanak. Ezek a fajãk kis kiterjedésű, vízszintes földnyúlványok, ahol ma apró településeket találunk. Többnyire nehezen megközelíthetőek, akad olyan, ami csak gyalogosan. És mit csinálnak a helyiek, ha télen a nagy esőzések elmossák az utat, de a gyerkőcönek el kell jutni a valamelyik városkában (Velas, Calheta, Ribeira Seca stb.) lévő iskolába? A felnőttek elviszik őket az úton keletkezett kráter széléig, ott a gyerekek egyesével beülnek a markolóba, az átemeli őket a túloldalra, ahonnan aztán autóban folytatják az utat. Biztos vagyok benne, ilyenkor minden gyerek totál motivált iskolába menést illetően, mert ez nagyon fán!

Útitársunk és nagy segítségünk volt egy térkép a szigetről, útikalauz helyett viszont inkább az orrunkra és a barátok jótanácsaira hagyatkoztunk. Így jutottunk el a sziget észak-nyugati pontjához, ahol a Parque Florestaltól indulva egy nagyon gyatra kis földes úton eljutottunk a Ponta dos Rosais-i szellemvárosba, ahol 1980-ban egy földrengés után evakuálni kellett a világítótoronynál dolgozó és ott lakó embereket. Innen picivel arrébb, João nagy örömére találtunk egy csudaklassz, elhagyatott vigia-t, ahol anno azt figyelték, van-e bálna a környéken, amit elejthetnek.

Aztán az északi parton indultunk tovább keleti irányba. Örömteli újdonságként konstatáltuk, hogy São Jorge építészetileg is tartogat meglepetéseket és eltéréseket Pico-hoz képest, legyen szó templomról vagy lakóházról. A Fajã do Ouvidornál gyönyörködtünk egyet a gigahullámokban, majd megebédeltünk a közvetlen óceánpart melletti O Amílcar étteremben, ami leginkább a tengeri herkentyűiről híres (na jó, a tradicionális, disznóból készült torresmosuk is tíz nyelven beszél). Késő délutánra járt, mikor elértünk a Fajã dos Cubres környékét, ahonnan keskeny kis gyalogút vezet a sziget állítólag leggyönyörűbb helyéhez, a Fajã da Caldeira de Santo Cristo-hoz. Az északi part már kezdett árnyékossá válni, így úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, van okunk visszatérni a szigetre, és legközelebb teljesítjük majd a több órás utat a legszebb fajã-hoz.

Topo-nál már elég cudar, szeles időnk volt, így a kocsiból készítettem pár képet a híres kis szigetecskéről.

Említettem már, igyekeztünk a sziget bejárásakor a barátok ajánlásaira hagyatkozni. Egyikük a helybéli Artur, aki nem csak a legfinomabb sajt, a Lourais gyárába, hanem egy csodálatos helyre, a Fajã dos Vimes-hez, a szülők és egyben szállásadóink házához is elkalauzolt minket. Ez a fajã rendkívül jó adottságokkal, klímával rendelkezik, az inhamok csak úgy zöldülnek, nem is beszélve a kávécserjékről, szőlőről, fügéről vagy a vesszőről, amiről a település a nevét kapta. Régen a vesszőből kosarat fontak, manapság ezt a hagyományt már senki sem viszi tovább. Ami megmaradt a hajdanán ötszáz, mára ötven főt számláló településen, az a szőnyegkészítés, a kávé és a bor. Minden megterem a kiskertekben, a lakosok gyakorlatilag önellátók.

Másnap a Lacerda-ház megközelítésével kezdtünk, ahová egy keskeny, két km hosszú gyalogút vezet, beborítva fügével és feketeszederrel. Sírt is a szám, hogy nincs nálunk semmi zacskóféleség, amibe a finomságokat gyűjthetnénk. Ne bánkódj, mondta João, hátha a romos Lacerda-háznál találunk valakit, akinek van egy zacsija. Na persze, gondoltam én, mennyi a valószínűsége, hogy egy kilencezres sziget egyik legelhagyatottabb pontjánál, egy csupán gyalogosan megközelíthető romos háznál embereket találunk, akiknek van nájlonzacskójuk? És megérkeztünk a házhoz, és voltak ott emberek (épp fát vágtak), és volt nájlonzacskójuk (az egyikük az uzsonnás zacskóját áldozta fel). Nagy volt a boldogság, képzelhetitek. Az eredmény két kiló friss, édes, ropogós feketeszeder.

Nem volt sok időnk örömködni, hiszen Artur leszervezett egy gyárlátogatást a Santa Catarina-nál, a legtutibb tonhalkonzervet készítő helyen. Ámultunk, bámultunk a sok masina és rengeteg finom hal láttán, ennek az eredménye ez zacskónyi konzerv volt. Aztán a Calheta-i városi múzeumban megcsodáltuk Lacerda egyik zongoráját, leveleit és régi fényképeket - a mondta szerint nagy sármőr volt, ami felől a fotók megtekintése után semmi kétségem sincs - és a ruhákat, amiket a hatvanas-hetvenes évek táján zsákszámra küldték az Államokba vagy Kanadába szakadt rokonok a szigeten maradt családtagoknak, és nagyban befolyásolták a helyi divatot. Körbenéztünk picit a városkában, aztán visszatértünk Velasba, hogy elcsípjük azt az egy kompot, vissza Pico-ra. És sikerült, és ezúttal a vacsorám is bennem maradt.

A kirándulás, avagy felfedezés alatt végig azon járt az eszem, hogy lehet az, hogy még van ilyen hely, Európában. Ami paradicsomi szépségű, ahol az idő ennyire lassan folyik, szinte meg is állt. Ha kiégett reklámszakember vagy marketinges volnék, biztosan São Jorge-ot választanám elvágyódásnak.

Do you remember the protagonist, Anton in the movie Tuvalu, who is working in a public bath and dreaming about getting away to the island Tuvalu in the Pacific Ocean with his beloved Eva?

I do think, sooner or later, that moment arrives to everyone's life, the moment to realize having enough of the daily routine and the constant pressure, the moment when is time to make romantic ideas and dreams about getting away from the reality, to go to a place far far away, where we can take a deep breath and find the peace of mind. And whether these ideas and dreams come true, depends on us, if we dare to play (looks like words of Coelho, ahhh=).

Some of us here on the island there came here in order to find that thing, the peace of mind, an inspiring place to recharge and develop ourselves.

"I believe that a desert is sometimes necessary. Sometimes, it is what your soul and your body need. A rest. To dream instead of do." so goes the statement of Sophie Fonatel, editor of the french Elle magazine in The New York Times, who found the peace of mind and got fulfilled by choosing celibacy.

I guess desert can be a funny place though, i haven't met anyone yet whose biggest wish was to go and spend some time among the sandy dunes. But i know some, who have a passion for islands. Margarida's dream for instance is to visit Tristan da Cunha, the most remote inhabited archipelago, 2816 km away of the shores of South Africa and 3360 km far from South America, and accessible only on sea. Or Annette, who spent half a year observing penguins on the desert Crozet Island, where besides the plenty of animals only a scientific research base exists, and ships are going there two times a year.

Well, it is easy to guess, i prefer islands instead of deserts regarding retreating. This year my biggest and most reachable dream was - after coming here to Pico of course - to visit the further neighbour island, São Jorge, which is known as brown island named by Raul Brandão in the As Ilhas Desconhecidas. I have been there last year for half a day, and to be honest, i was not that fascinated about it. But this year full with expectations i was looking forward to see and feel it again through different glasses, since only the fact to travel somewhere and explore a place with your love can valorize the characters of your stop, don't you think so? And additionally, according to the previously made, non-representative poll, many of the interviewed assumed they consider the brown island their favorite, after Pico of course.

Well, let's see. What did i know about São Jorge in advance? My favorite cheese, Lourais, and the best tuna can, Santa Catarina are made here, as well as the famous cookies, like the spicy, fennel-cinnamon flavored espécies. That's all. More than nothing though.

From Pico you can only reach São Jorge on sea (from further points by plane), there is one ferry going in the morning, and one coming back in the evening. Looks simple to make that 18,5 kms between the two island by boat, unfortunately i could not manage it smoothly. Thanks to the huge waves my poor breakfast finally ended up in the ocean. Anyway, it was a good reason to head the one and only pastelaria in the near of Velas harbor right away the touchdown, where the freshly pressed orange juice and the crispy chocolate croissant seemed to be a great and helpful start for the rest of the day. By the way, if you consider to visit the island, don't count on finding a bunch of restaurants, pubs and cafeterias here. Velas, the biggest town of the island has a cute, approximately 100 metres long mall street, - named after the Europe wide famous composer and piano player, Fransisco Lacerda, who was born on the island - where you can find all the necessary shops (clothing, bakery, hairdresser, paper shop), covered with stones in different patterns, starts at the church and leads until the Jardim da República, a fine little garden, where canaries and other birds are to be seen.

After the short sightseeing and the project "Kata get yourself together" we had got into our temporary new Ford and were heading to the Northwestern point of the island (a tip, make the car rental in advance, just to make sure you don't have to hitchhike on the rest of your trip around the island, due in summer it might be lack of available cars).

In comparison to Pico, São Jorge is really different: the colours are closer to brownish then to the determinative and hard shaped black lava stones from Pico, the flora and fauna is not that harsh, but more reserved and gentle. The shape of the island is extraordinary, compared to it's length (56 km) is extremely narrow (8 km), and mountainous the whole way. These edgy and huge cliffs are ended sharp in the ocean, and at their feet we can find the so called fajãs, relatively small horizontal areas, which are considered to be one of the main attractions of São Jorge. These fajãs are often difficult to access, some of them only by a narrow walking path. And what do the locals do if in winter through the heavy rainfalls a part of the road, which is leading to their fajã, disappears, but the kids have to go to school in one of the town - Velas, Calheta, Ribeira Seca etc. - around? The parents deliver them until the edge of the crater, where an excavator takes them one-by-one to the other side, where cars are waiting to deliver them to school. I am quite sure, in this way kids are getting super motivated to go to school!

Our biggest help and journey attendant was a map of the island, on the other hand instead of using the infos of the tourist guide book, we relied on our smell and the advices of friends. This is how we got to the Northwestern point of the island for instance. After passing through the Parque Florestal and an inferior dirt road, we ended up in the ghost city of Ponta dos Rosais, where in 1980 after an earthquake people who used to work at the lighthouse had to be evacuated. In the near of the lighthouse we found an old vigia station - João was extremely happy about it - which was one of the lookout for whales in the former times.

Then we continued to hit the road on the North side, East direction. And we joyfully recognized that even talking about architecture São Jorge can surprise us whether a church or house next to the road. After we had been taking a long look at the gigantic waves at Fajã do Ouvidor we lunched at the Restaurant right next to the shore named O Amílcar, which is worthily famous for it's seafood (and i have to admit their traditional torresmos made of pork meat is very yummy as well). It was already late afternoon when we arrived to the upper part of Fajã dos Cubres, from where a small walking path leads to the supposedly most beautiful place of the island, the Fajã da Caldeira de Santo Cristo. Since this Northern part started to get dark already, we decided not to risk, and make this track which lasts couple of hours an other time, it seems to be a good reason to return to São Jorge anyway.

At Topo the weather got already quite rascally and windy, so i took some pictures of the famous little island from the car.

As i mentioned before, during our trip we tried to rely on the advices of friends. One of them is Arthur, who brought us to the Lourais factory, the most tasty cheese, and also to the wonderful place Fajã dos Vimes, where the parents of him still live. This fajã has an extraordinary good climate, where the inhames are growing huge just as the coffee, grapes, figs or the wicker tree, of which the village got its name. In the old times these wickers were used to make basketry, but nowadays no one is in aware of this tradition. What remained in this small village - which used to have a number of inhabitants of 500, recently round about 50 people - , is carpet making, coffee and wine production. And everything grows in the small gardens, the locals are self-sustaining.

On the other day we started with the approach of the old Lacerda house, a ruin already, which is accessible only through a narrow, 2 km long walking path, surrounded by fig trees and blackberry bushes. I was pretty sad about the fact we don't have a plastic bag with us where we could put all this fantastic fruits. Don't worry - said João - we might find someone at the Lacerda-ruin who can give us a bag. Oh yeah, i thought, what is the probability that in one of the most remote place of an island with 9000 inhabitants, at the end of the dirt road, which is made only for pedestrians, at a ruin we find people with plastic bag? And we arrived to the ruin, and there were people (two men cutting tree), and they had a plastic bag (one of them sacrificed his own snack bag). You can imagine how happy we became! The result was two kgs of fresh, fragrant and sweet blackberries.

We didn't have much time to feel the delirium of joy of the fruits, since Arthur made us an appointment to visit the factory of Santa Catarina, the best brand of canned tuna in the region. We were amazed about the machines and the amount of good fish are used, the result of this visit was a bag full of tuna cans. Afterwards in the museum of Calheta we saw one of Lacerda's piano, his letters and some photograps - according to the legend he was considered to be a man full of charm, no wonder about that at all - and the clothes emigrates from the States or Canada sent to their family still remained in the Acores in the 1960's and '70's, which clothes had a huge impact on the local fashion. After had finished a small sightseeing in the village, we returned to Velas in order to catch the ferry to Pico. And this time, on the way back, even my supper stayed inside.

During the whole trip i was just wondering how can it be possible that a place like this still exists, here in Europe. A place which has all the beauty to be called paradise, where time floats very slow, or has even already stopped. If i were a burned out marketing or advertising manager, i would definitely choose São Jorge as a place to retreat.

Világítótorony/Lighthouse. Ponta dos Rosais

Benéztem. Looking through the vigia.

Vigia

Minden adott a szabadtéri grillezéshez, és meg sem ázunk. Ez annyira rendben van, szeretem.
Everything is there for a perfect bbq.

Kunyhó/Cottage. Parque Florestal.

Anya, ennek a nevét Vero tudja!

Bambibarátság. Parque Florestal.

Bálnavadászok emlékére. In the memory of whaling. Parque Florestal.

Kilátás a fajãkra. Look to the fajãs.

Még étek nélkül is a kedvenc tasca-m, az út mellett. My favourite tasca even without food.

Meglepően szokatlan. Unusual.

Még jó, hogy João háta mögött ott a rengeteg szikla hullámtörőnek.
Luckily there are some rocks behind João for breaking the waves.

A legapróbb világítótorony. The smallest light tower.

Örökzöld. Evergreen.

Máriák. Marias.

A Fajã dos Cubres, háttérben a Fajã da Caldeira de Santo Cristo, ami csak gyalogosan közelíthető meg. The Fajã dos Cubres, in the back the Fajã da Caldeira de Santo Cristo, which is accessible only on foot.